Tóth Zolival egyszer találkoztam, de akkor felajánlottam számára, hogy a sok finom kávéért cserébe szívesen írok blogot a kávézás rejtelmeiről és arról, hogy mi is történik a BAREXPERT kulisszái mögött.
4 órás tanfolyamra mentem, mely időbeosztásban is nagyon tetszett nekem, hisz nem kellett korán kelnem és nem kellett az egész délután rászánnom. Nagyon jól kitalálták Árpival, a társtulajdonossal a 11-15 óra közötti intervallumot.
Fogalmam sem volt, hogy miről fogok írni, hogy mit fogok látni és hallani, úgy mentem oda, hogy lesz ami lesz. Kávé érdekel, inni szeretem, ha pedig valami olyan történik, ami nem tetszik, akkor elszaladok. Na jó nem, de nem paráztam rá. Ez teljesen nem igaz, mert kicsikét igen, hiszen ha azt mondják, hogy most akkor mindenki kávét főz és a végén a kávé tetejére tejhabból és csoki öntetből ki fogja rakni Magyarország címerét, akkor ott feladtam volna. Hihetetlen suta vagyok, ha koncentráló és kreatív kézügyességgel készülő feladatokat bíznak rám. Mivel maximalista vagyok, ezért erőlködtem volna és mindent megteszek, hogy megoldjam a helyzetet, de lehet, hogy a szenvedés alatt azt ígérem magamnak, hogy ha megoldom a rám bízott feladatot, akkor soha többet nem iszok kávét. Pedig aztán ez nagy fogadalom lenne, mert szerintem függő vagyok. Kávé a szenvedélybetegségem. Kicsi, görbe lábú, nagy copfokkal felvértezett, sok ember közt élő pici lány koromban a nagymamámmal együtt éltünk és arra emlékszem, hogy a reggelit azt nem otthon, hanem két ajtóval arrébb a nagyinál fogyasztottam. Rozi nevű nagymamám, Isten nyugosztalja, egy áldott jó teremtés volt. Na, ezt azért merem mondani, mert külsőleg és belsőleg is hasonlítok rá. Makacs volt a drágám, 6 gyereket nevelt fel és még kétszer ennyi unokát és dédunokát. Ha rajta múlt volna a II. világháború vége, akkor, mint egy harcos amazon mindent megoldott volna. Lehetetlen szinte nem volt számára. És amit szeretnék örökölni mindenképpen: állandóan volt pénze. Már felnőtt gyerekeit bármikor ki tudta segíteni. De különben görbe volt az orra, és kacska a lába és tüzes a szeme és fanyar a humora, de imádtam. Szóval Nagyi sparhelton főzött. Mindent. De még a kávét is. Neki volt a legistenibb kávéja és teája. Mai napig senki nem tudott számomra olyan teát adni, amit ő azon a sparhelton előállított. Szóval pici lány koromban reggelente a Bosnyák térről hozott friss zsemlével és tejeskávéval indultak a napjaim. Ekkor szoktam rá a kávéra. Egyáltalán nem bánom. De most már lehet, hogy el kellene Anyukámnak árulni, hogy mitől is pörögtem 24 órában. Annyira sok energiával rendelkeztem, hogy már orvoshoz is vittek, hogy hátha a cirkuszba több hasznomat veszik, mint otthon én fárasztom a családot. Nem, nem igaz, nem akartak eladni, csak levegőhöz jutni. Az orvos azt mondta, hogy ez a kislány normális, csak buzog benne a tettvágy. És nem a kávét vonták meg, hanem áldott jó édesapám, ki most szerintem az egekből mosolyog vissza a történetre, téglát hordatott velem a kertes udvar elejéről az udvar végébe. Lehet, hogy a szüleim nem is tudták, hogy már 3-4 évesen kávézom? J
Remélem, érzitek, hogy a kávé a mindennapom kezdete, és ha egy maximalista „rossz” helyzetből kihozom a legtöbbet és közben azt mantrázom, hogy ha vége, nem iszom többet kávét, akkor vagy nem fogom betartani vagy örült nagy áldozat.