A harmadik part

.....................
 
"A következő fontos felismeréshez egy magánéleti válság után jutottam el. Ez röviden így szól: nagyon gyümölcsöző számomra, ha el tudok fogadni egy másik személyt. Rájöttem, hogy egy másik embert és érzéseit semmivel sem könnyebb el-fogadni, mint megérteni. Megengedhetem-e igazán egy másik embernek, hogy ellenséges legyen velem szemben? Elfogad-hatom-e haragját, mint személyiségének valós és érvényes ré-szét? Elfogadhatom-e őt, amikor az életet és az élet problémáit annyira másként látja, mint én? Elfogadhatom-e amikor jó ér-zéssel viszonyul hozzám; csodál, és rám akar hasonlítani? Mindez benne van az elfogadásban, és nem megy könnyen.

Azt hiszem, a mi kultúránkban egyre gyakoribb mindnyájunk-ban az a séma, hogy így gondolkozunk: „Mindenki másnak azt kell érezni, gondolni és hinni, amit én.” Nagyon nehezen en-gedjük meg gyermekeinknek, szüleinknek vagy házastársunk-nak, hogy bizonyos dolgokról, problémákról tőlünk eltérő ál-lásponton legyenek. Nem tudjuk megengedni tanítványaink-nak, ügyfeleinknek, hogy mások legyenek, mint mi, vagy hogy tapasztalataikat a maguk módján hasznosítsák. Országok vi-szonylatában sem vagyunk képesek megengedni egy másik nemzetnek, hogy másképpen gondolkozzon és érezzen, mint mi. Pedig úgy találom, hogy az élet egyik legértékesebb lehe-tősége ez - az egyének elkülönülése, minden egyén joga, hogy saját tapasztalatait a maga módján hasznosítsa és a maga értel-mét találja meg bennük. Minden ember egy önmagáért való sziget, a szó valódi értelmében; és csak akkor építhet hidakat más szigetek felé, ha akar és tud is mindenek felett önmaga lenni. Ezért úgy találom, hogy ha el tudok fogadni egy másik embert, akkor segítek neki abban, hogy személlyé váljon: és ebben óriási értéket látok.

A következő felismerést talán nehéz lesz közérthetően meg-fogalmazni. Így szól: minél inkább tudomásul veszem a magam és a másik ember valóságát, annál kevésbé kapom magam azon, hogy igyekszem a „dolgokat elrendezni”. Ahogyan pró-bálok magamra odafigyelni és a bennem zajló élményekre, s mind jobban igyekszem, hogy a másik emberre is ugyanúgy fi-gyeljek, annál nagyobb alázattal viszonyulok az élet bonyolult dolgaihoz. Így egyre kisebb a késztetésem, hogy elrendezzem a dolgokat, célokat tűzzek ki, embereket befolyásoljak, győz-ködjem és tereljem őket arra, amerre én szeretném, hogy men-jenek. Sokkal elégedettebb vagyok egyszerűen azzal, hogy ön-magam vagyok, és hagyom, hadd legyen más is önmaga.

Nagyon jól tudom, hogy ez különös, szinte keleti életfilozófiának tűnhet.

-          Mert mire való az élet, ha nem teszünk valamit az emberekkel?

-         

Mire való az élet, ha nem a saját céljainknak megfe-lelően alakítjuk a többieket?

-         

Mire való az élet, ha nem arra tanítjuk őket, amit szerintünk tudniuk kell?

-         

Mire való az élet, ha nem vesszük rá őket, hogy úgy gondolkodjanak és érezzenek, mint mi?


Biztos vagyok benne, hogy Önök közül sokan reagálnak így az ilyenfajta mentalitásra.

Tapasztalatom paradox aspektusa mégis az, hogy minél inkább akarok az élet bonyolultságában egyszerűen csak önmagam lenni, s minél inkább igyekszem a magam és mások realitásait megérteni és elfogadni, annál nagyobb változásokat észlelek. Ez nagyon ellentmondásos: akármilyen mértékben akarunk ön-magunk maradni, egyszer csak azt vesszük észre, hogy nem-csak mi változunk, de a velünk kapcsolatban álló többi ember is. Legalábbis ezt élem át legelevenebben, és ez az egyik leg-mélyebb felismerés, amelyhez személyes és szakmai életemben eljutottam.

Hadd térjek most át más olyan felismerésekre, amelyek nem annyira kapcsolatokat érintenek, hanem saját cselekedeteimre és értékrendszeremre vonatkoznak. Az első ezek közül nagyon rövid.

Megbízom a magam tapasztalatában

......................."